A három ősi magyar pásztorkutyafajtát, a komondort, a kuvaszt és a pulit ma már a városlakók közül is sokan ismerik. Ez a három kutyafajta a külföld kutyabarátait is meghódítja, cáfolva ezzel a hazai prófétákról szóló régi közmondást.

A negyedik magyar pásztorkutyafajtát, a pumit már sokkal kevésbé ismerik és bizony ma elég kicsiny azoknak a sporttenyésztőknek a száma, akik tenyésztik ezt a körülbelül kétszáz éve kialakult terrier jellegű pásztorkutyafajtát. Ez a fajta a mai ismereteink szerint a XVIII. században importált merinó juhokkal együtt az országba került francia eredetű terrier jellegű pásztorkutyáknak és a hazai pulinak leszármazottja, amely az idők folyamán új, önálló intermediär kutyafajtaként, saját magától, többé-kevésbé rögződött.

Az előzmények

A magyar pásztorkutyáknak a Budapesti Állatkert segítségével 1914-ben tervszerűen is megkezdett rekonstrukciója során a pumit kezdetben nem különítették el az ún. őspulitől, amellyel erősen össze volt keveredve, hanem felálló fülű pulinak, somogyi pulinak nevezték. A rekonstrukciót vezető dr. Raitsits Emil 1924-ben megjelent A MAGYAR KUTYÁK című könyvében azonban már külön tárgyalja a terelőpumit és azt a puli terrier jellegű, újabb korban kialakult tájfajtának tekinti. Ezekután hamarosan megindult a puminak a sporttenyésztésbe vonása és a puminak a pulitól való határozott elválasztása.

Raitsits már itt említi a "terrier jellegű pulik" mellett a "spicc jellegű pulikat" és felhívja a figyelmet ezeknek a pulitenyészanyagból való kiszelektálására. Később, 1931-ben, a KUTYATENYÉSZTÉS című lapban hosszabb tanulmányt jelentett meg arról, hogy uralkodó (domináns) bélyegű jellegzetes pulik után lappangó (latens recesszív) bélyegű spicc jellegű kutyák származhatnak, vagyis az akkori pulitenyészanyagban még mindig volt spiccvér is.

Időközben egyre több adat gyűlt össze a vidéket járó jószemű sporttenyésztők jóvoltából arra vonatkozóan, hogy a spicc jellegű utódokat létrehozó forrás az orruk előtt sétál. Majdnem az egész ország területén megtalálható egy jellegzetes, spiccmegjelenésű kutyafajta. Anghi Csaba 1936-ban megjelent A MAGYAR PÁSZTORKUTYÁK ÉS A KÜLFÖLDI ROKONFAJTÁK című könyvében számos ilyen megfigyelésről számol be. Ezeknek a nyomán kiderült, hogy ez spicc jellegű pásztorkutya bár csak keverékeiben (bastardjaiban) volt annak idején ismeretes, rendkívül átütően örökíti jellegét, és az országban szinte mindenütt fel lehet lelni. Anghi akkor a következőket írta: "...akármiképpen származott is ez a fajta, megvan és egységes típusban elterjedve él..." A további kutatás azután azt is kiderítette, hogy ezt az ötödik magyar pásztorkutyafajtát már XIX. századbeli irodalmi források is említik. Minden bizonnyal a németországi importból a XVIII-XIX. század fordulója idején hazánkba került merinó juhokkal együtt jött német spicc jellegű pásztorkutyáknak a hazai pulival, de főként a pumival alkotott bastardjaiból alakult ki és a XIX. században új kutyafajtaként, önállóan többé-kevésbé rögződött. Főként a kondások kedvelték ezt a rámenős hajtókutyafajtát, de a juhászok is szívesen felhasználták segítőtársul mert a pulinál kisebb méretű fogazata miatt kevésbé törte a régi magyar rackajuhnál érzékenyebb merinóbirkát mint a puli. Ezenkívül a goromba bánásmódot is könnyebben viselte el mint a puli, amely egy-egy igazságtalanul kapott botütés után napokig méltatlankodva végezte munkáját.

A mudi megszületése

Az 1930-as évek elején Fényes Dezső balassagyarmati múzeumigazgató a meginduló kutatásokkal egyidőben ezt a terelő kutyafajtát a sport tenyésztésbe is bevonta, lelkes kutyabarátok segítségével a gyakorlatban tisztavérben tenyésztette. Az 1936. évi budapesti tenyészállatvásáron az általa MUDI-nak elnevezett hajtókutyafajtát kellő számú egyed felvonultatásával szakbizottság előtt is be tudta mutatni mint a balassagyarmati Nagy István múzeum munkatársai által tiszta vérben is kitenyésztett ötödik magyar pásztorkutya fajtát.

A szakbizottság a kiállítás helyszínén, 1936. március 24-én jegyzőkönyvben rögzítette a fajta jellegleírását és azt Fényes érdemeinek elismeréséül Canis ovilis Fényes-nek nevezte el. Ezenkívül elfogadta a Fényes által ajánlott MUDI fajtanevet is. Ezt a szót a pásztorok addig egyes kutyák neveként használtak, mint arról már Hermann Ottó a nagy polihisztor tudósított. A mudi részletes jellegleírása Anghi könyvében, még 1936-ban, nyomtatásban is megjelent.

A második világháború sajnos megakadályozta, hogy a mudit teljesen rögzíthessék azok a lelkes sporttenyésztők, akik a mudit tiszta vérben kezdték tenyészteni. Bár a mudi - főként a puli rovására - egyre terjedt a pásztorok kezén, egyúttal gyakran tovább is keveredett, főként az országba beáramló gyenge küllemű német juhász kutyával és lassan ismét megfeledkeztek erről a legfiatalabb, de igen használható magyar terelőkutya-fajtáról.

A magyar pásztorkutyafajták ismerői persze számon tartották a mudit és annak Anghi által közölt leírását, de többet bizony nem tettek. Az 1950-es évek végén azután dr. Erna MOHR zoológus, a hamburgi Zoologisches Museum munkatársa, a magyar kutyafajták régi ismerője azt kérte tőlem, hogy küldjem el részére az Anghi-féle leírás fordítását. A fordítást elküldtem és dr. Erna Mohrnak mudifényképekre vonatkozó kérése teljesítése közben a muditenyésztés akkori állásával is megismerkedtem.

Amikor a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete 1962-ben helyreállíthatta a Federation Cynologique International-nál a második világháború által megszakított tagságát és ez a nemzetközi kynológiai szervezet a szabályoknak megfelelően ismét (először 1934-ben) kérte a magyar kutyafajták standardjét, öreg barátom dr. Bajza Jenő biztatására a sokak által már "kihaltnak", "reménytelennek", "sporttenyésztésre érdemtelennek" tartott magyar kutyafajták standardjének javaslatát is elkészítettem. Ezeket, némi vita és a kétségek kifejtése után, apró változtatásokkal a MEOE standardbizottsága az FCI-hez való felterjesztésre el is fogadta. Így kerültek hivatalos FCI kiadványba azoknak a kutyafajtáknak a standardjei (drótszőrű magyar vizsla, magyar agár, a két erdélyi kopó, és a mudi), amelyeket 1934-ben a MEOE nem terjesztett fel az FCI-hez. A mudi standardjét az FCI 1963. március 25-i keltezéssel adta ki 238. számon. A ma érvényes standard ennek a standardnak a 13/1634. számú FCI minta alapján elkészített és 238/a számon 1966. június 30-án kiadott szövegváltozata.

A standardjavaslat szövegének megfogalmazásakor természetesen az eredeti jellegleírásra támaszkodtam, de több élő mudin kívül főként az akkor Pálffi Ferencné pestimrei muditenyésztő rendkívül jellegzetes Rigó nevű mudinősténye volt a modellem, amely Mu-1 számon került az OMKT törzskönyvbe. A tulajdonos ezt a kutyát a budapesti országos kiállításokon, 1959. október 4-én és 1960. június 5-én bírálatra is felvezette.

A sporttenyésztők azonban - sajnos - nem érdeklődtek kellőképpen ennek a fajtának a tenyésztése iránt és így történt, hogy a mudi utódok legnagyobb részét a tulajdonosok nem törzskönyveztették és az érdeklődő tenyésztők pedig nem tudtak hozzájutni megfelelő tenyészanyaghoz.

A rekonstrukció lehetősége

A legutóbbi időkben azonban olyan nagymértékű külföldi érdeklődés mutatkozik mudi iránt, hogy feltétlenül meg kell kísérelni e fajta rekonstrukciójának megindítását. Az első lépés az érdeklődőknek a tömörítése és kellő információval való ellátása, a tenyésztésre érdemes egyedek felkutatása és így a kiindulási anyag összegyűjtése, nyilvántartása, valamint a tenyésztők közösségének kialakítása, együttműködésük lehetővé tétele. A MEOE Komondor-Kuvasz Szakosztálya elhatározta, hogy gazdája lesz az ügynek addig, amíg a muditenyésztők önálló szakosztályt tudnak kialakítani és segíti - lehetőségeinek megfelelően - ennek a fajtának a kitenyésztését. A rekonstrukcióhoz minden kutyabarát segítségét kérjük. Járjanak nyitott szemmel és értesítsenek, ha valahol mudi-jellegnek megfelelő kutyát látnak. (A tulajdonos pontos címére van szükség, hogy a szakemberek megnézhessék a kutyát.) Jelentkezzenek azok a kutyabarátok is akik tenyésztenek vagy szívesen tenyésztenének mudit. Különösen számítunk az állatorvosok segítségére, akik az oltások kapcsán sok kutyával találkoznak és a szakember szemével nézik azokat. A tájékozódás megkönnyítésére közöljük a fényképeket és az alábbi rövid leírást, amelyet a standard alapján állítottam össze.

A fajta leírása

A mudi 35-45 cm marmagasságú, spiccjellegű terelő pásztorkutya. A törzs hossza alig nagyobb mint a marmagasság. Rendkívül mozgékony, könnyű állat. Pofáját, a szabad végtagok elülső és oldalsó felületét rövid, egyenes lefutású, fekvő ún. "sima" szőrzet borítja. Testének többi részét közepesen hosszú (4-7 cm) nemezesedésre, gubancolódásra nem hajlamos, csigás vagy erősen hullámos lefutású, fényes, jól fésülhető szőrzet zászlókat képez. A koponya jellegzetesen domborodik, a homlok gyengén barázdált és a szemboltívek kevéssé fejlettek. Az arcorri rész elkeskenyedik, kissé el is hegyesedik. Az orrtükör aránylag kicsiny. Az arcorri részt, a homlokot és a pofatájékot rövid szőrzet borítja. Az ajkak feszesek. A szem ovális, kissé ferdén metszett. A kifejezés élénk. A fogazat egybevágó, a metszőfogak ollósan illeszkednek. A fül magasan tűzött, felálló és hegyes. Mintegy 3-5 cm hosszúságú szőrzet fedi, amely kissé eláll és túlnyúlik a fül peremén. A mudi általában igen jól pigmentált. A szőrzet színe fényes fekete, de fekete-fehér vagy fehér-fekete is lehet. Az egyenletesen elosztott közepes méretű foltokkal, sőt fehér színű példányokról is tudunk. (A tenyésztés majd valószínűen az egyszínű, fényes fekete színt részesíti előnyben.) A farok igen gyakran születésétől fogva egészen rövid vagy csonkított. A mudi rendkívül temperamentumos, igénytelen állat. Jól tanítható és a szakszerűtlen bánásmódot is jól eltűri. Szőrzete fésülhető, könnyen tisztán és rendben lehet tartani. Ellenálló szervezetű. Lakásban való tartásra is alkalmas.

Néhány tenyésztési elv

A tenyésztésbe nem szabad bevonni a rövid, fekvő szőrzettel fedett mudi-bastardokat, de szerintem nem kívánatos felhasználni azokat a puli-mudi keverékeket sem, amelyek finomszálú, nemezesedésre hajlamos puli-jellegű szőrzetet hordanak. Ugyancsak ki kell hagyni a Dunántúl déli részén honos nagytermetű (50-60 cm marmagasságú) példányokat is, mert azoknak hosszú, egyenes lefutású szőrzettel fedett példányait a horvát-szerb sporttenyésztők kívánják "Horvát juhászkutya" néven kitenyészteni. A nagyság és a szőrzet, valamint a koponyaalkat alapján a két típust és majdan a két kitenyésztett fajtát könnyen szét lehet választani. A mi mudink talán spicc-puminak volna mondható, míg a horvát juhászkutya inkább német juhász-spicc. Bár egyik fajta elterjedése sem tiszteli az országhatárokat, a két fajta párhuzamos kitenyésztésének szerintünk semmi elvi akadálya nincsen.

Dr. Balássy Zoltán
A MEOE Komondor-Kuvasz Szakosztályának Elnöke
"a Kutya" 1969. szeptemberi és októberi számai.