Magyarországon az egyesületi életre az jellemző, hogy az nem stabil, minden egyesület a kezdeti lelkesedés után többé-kevésbé gyorsan hanyatlik személyi torzsalkodások miatt, tönk szélére kerül és akkor vagy megmentik, vagy eltűnik. Még legtovább a saját anyagi előnyükért működők tudják magukat fenntartani. (Ilosvay Hollósi Lajos), amelyekben a vezetők a klubot vállalkozásként működtetik, még névlegesen sem adva beleszólást a tagoknak. Az ilyen is csak akkor van beoltva a klubsüly ellen, ha a vezetőség egyetlen személy és rátermett a szervezésre. A legrosszabb soruk a közvetlen anyagi érdekeiket nem tekintő önzetlen szakmai munkálkodóknak van, akik végül megcsömölődve az értelmetlen személyeskedésektől, elkeseredve elhagyják egyesületi munkájuk színterét. A magyar sportkutyászat terén szép sort lehet az ilyenekből összeírni, kezdve az első képzett magyar kynológussal, Hanvay Zoltánnal, majd folytatva Buzzi Géza Félix-szel, Raitsits Emillel, aki végül lelkileg összeomolva ciánhoz nyúlt, és ez tovább folytatható még sokakkal, akik kellő szakmai felkészültséggel próbáltak a jóakaratú klubtagoknak kellemes környezetet nyújtani egy kitűzött cél érdekében, az áskálódó irigység, butaság és szakmai analfabetizmus ellenében. Mivel pedig a kutyák eredményes sporttenyésztéséhez elengedhetetlen a jól működő klubélet, hiszen elegendő nagyságú populáció megfelelő tartására, különösen a nem konszolidált fajták esetében, csak igen gazdagoknak van módjuk, a rosszul működő, meghasonlott klubok a tenyésztés anarchiáját és a populáció genetikai kiszámíthatatlanságát eredményezik.

Számolni kell azzal is, hogy sok ember számára a kutya és az azzal való foglalkozás bizonyos kompenzációt jelent az egyén életének a kiegyensúlyozatlanságaira. A klubéletet az ilyen tagok a ki nem elégített egyéni ambíciók kiélése lehetőségének tekintik. Ez persze nem baj, ha kellő szakmai ismerettel és önmérséklettel párosul, hiszen az ilyenek rendkívül hasznos és aktív munkatársak lehetnek még akkor is, ha azokat nagy tapintattal kell kezelni különleges érzékenységük és labilitásuk miatt. Mindenképpen meg kell adni nekik az értelmes és eredményes tevékenység sikerélményét, különben könnyen félresiklanak és bomlasztanak, megmérgezik a klubhangulatot és ezzel elűzik azokat, akik nem a saját kompenzálásukat hanem egyszerűen az érdeklődésük kielégítését és a saját örömüket keresik a társaságban. A folyamatos, értelmes és önkielégülést adó tevékenységgel való ellátásuk azonban nem egyszerű feladat, mert a hasznos tevékenységre való hajlandóságuk bizonytalan.

Valaha azt hangoztattam, hogy a klubélet csak akkor tartható fenn, ha ott a tagok legalább annyira kielégíthetik a szórakozási igényüket mint egy közepes mozielőadás alkalmával. Ha ezt nem kapják meg, akkor inkább elmennek moziba. Az igény kielégítése annyiban könnyebb, mert van egy olyan közös téma, maga a kutya, amely a klubtagok mindegyikét érdekli. Manapság a vonzó kínálatot megteremteni pedig azért még nehezebb, mert a televízió kínálata még az otthoni kényelem kihasználását is lehetővé teszi.

Minden kutyatulajdonos arra vágyik, hogy az ő kutyáját dicsérjék, trófeákkal jutalmazzák és a tenyésztésből nagy jövedelemre tegyen szert. Ez önmagában még nem volna baj, de ennek a vágynak az árnyékában többnyire nem tudja belátni a saját kutyájának az alkati hibáit és mindenkit, aki azokat nyilvánosságra hozza, személyes ellenségének tekint, különösen akkor, ha a bírálatokból vélt anyagi kára származik. Végtelen irigység fogja el, ha valakinek szerencséje akad és egy-egy kutyája valóban úgy megközelíti az aktuális kívánalmakat, hogy a kedvező bírálatok nyomán a póráz felső végén őt a többiek elismerésében sőt ebből kifolyóan anyagi előnyökben részesülhet.

Külön csoportot jelentenek az olyan tagok, akik a kutyatenyésztést jövedelemforrásnak tekintik. Ezek a jövedelem érdekében hajlandók másokat letaposva harcolni a reklámlehetőségekért, a díjakért, rágalmazva támadni a konkurenseket, ellopatni, megmérgezni vagy megcsonkíttatni a tenyészállataikat, gátlástalanul csalni a törzskönyvekkel, becsapni a tájékozatlan vevőket, meghurcoltatni a nekik nem tetsző embereket, korrumpálni bírókat és adminisztrátorokat, eleve vesztes pereket finanszírozni az útjukban álló emberek megtörésére. (Nem azokról van szó, akiket gondos tenyészmunka után meglátogatott a szerencse és akik számára a tenyésztés némi anyagi haszonnal is jár, hanem azokról, akik korlátozott tenyésztési lehetőségeik ellenére a kutyatenyésztést mindenáron profitszerzésre kívánják űzni).

A kutya eléggé variábilis ahhoz, hogy egy fajta alakját bizonyos korlátok között gondos szelekciós eljárással egy kívánt irányba lehessen megváltoztatni. Az eredményes nemesítés azonban megfelelő nagyságú populáció kézbentartását követeli meg és ez még elegendő nagyságú populáció jelenléte esetén is nehéz, hiszen az egyedek egyéni tulajdonosok birtokában vannak, akik vagy követik a szakértők tenyésztési utasításait vagy nem. Sajnos ezek az utasítások is kényszerűen bizonytalan és elégtelen adatok alapján készülnek és a leggondosabb szakmai munka esetén is nagy bizonytalansággal terheltek, tévedésekkel járnak együtt amelyeket a felismerés után a lehető leggyorsabban korrigálni kell. Ez a be nem avatottak számára kapkodásnak tűnhet, ezért a szakmai ismeretek bővítése és a tenyésztési stratégiát alátámasztó taktika szakmai megmagyarázása a populáció birtokosai számára elengedhetetlen.

A tenyésztés irányítónak azt a legnehezebb megértetni a kutyatulajdonosokkal, hogy az adott tenyészcél felé haladva az aktuális lépés megtételéhez néha szükséges (például a variabilitás növelésére) egy-egy egyedet lehetőleg rövid idő alatt széleskörű tenyésztésbe vonni, majd kellő számú alom után viszont teljesen ki kell vonni a tenyésztésből és más egyedeket kell preferálni. A haszonállatok tenyésztésében ezt megkönnyíti, hogy tenyésztés szempontjából selejtes egyedeket más felhasználásra értékesíteni lehet. A kutyák esetében viszont a tenyésztési értéküket vesztett példányok visszamaradnak és a tartó költségeit emelik. A kutyatulajdonos képtelen megérteni, hogy ugyanaz a kutya, amelyiket az elmúlt évben különösen ajánlották a tenyésztésre, és ebből anyagi haszna származott, egy év multán kirekesztődik abból, anélkül, hogy küllemében és természetében bármi változás állott volna be, és a tulajdonos haszontól marad el.

Nehéz beláttatni azt is, hogy a nyereséges tenyésztéshez, illetve jó eladási ár eléréséhez az eladónak megfelelő minőségi garanciát kell nyújtania, különben a minőségi rizikónak a vevőre való áthárítása mindenképpen lenyomja az árat. A kutyák esetében a minőségi garanciát azonban csak konszolidált populáció esetén lehet elviselhető kockázattal vállalni. A kellő alap nélküli és be nem hajtható minőségi garancia nyújtása azzal a tudattal, hogy a vevő úgysem tudja azt majd érvényesíteni, pedig csalás. Konszolidált populáció viszont csak tervszerű és fegyelmezett tenyésztési munkával érhető el.

Az egyik legnehezebb feladat a tenyészcél megfogalmazása, közismertté és közelfogadottá tétele. Ez azért nehéz, mert a célul kitűzött tulajdonságú egyed még nem létezik a valóságban és az elképzelést mindenkinél a saját élményei befolyásolják. Tapasztalhatjuk, hogy a mai fajtastanderdek külön kommentár nélkül többnyire nem alkalmasak a fajtáról való pontos elképzelés kialakítására. Kitenyésztett fajták esetében lehet élő állatot bemutatni a kívánalmak demonstrálására. A magyar kutyafajták jelenleg még nem stabilisak annyira, hogy jelentősebb hiba nélküli egyetlen egyed a teljes tenyészcélt reprezentálni tudná. A jó rajzok, térbeli ábrák, szobrok segíthetnek a tenyészcél megismerésénél elterjesztésében.

A tenyészcél kitűzésénél figyelembe kell venni a fajta meglévő adottságait és azokat a feladatokat, amelyeknek a jövőben meg kell felelniük. Ezenkívül a tenyészcélnak határozottan el kell különülnie a rokonfajták tenyészcéljától és lehetőleg olyan biztosításokat is bele kell foglalni, amelyek megnehezítik a már elért tenyésztési értékállapot visszarakodását, egyes nemkívánt tulajdonságoknak az alappopulációba való visszakeveredését. Mivel a nemesítés többnyire csak lépésről-lépésre történhet és ritkán érhet váratlan szerencse, a tenyésztési teendőket a populáció állapota határozza meg és a taktikai teendőket évről-évre kell meghatározni. A magyar kutyafajták tenyészcéljának a kitűzése a magyar tenyésztők feladata. A magyar pásztorkutyák tenyészcéljának az első megfogalmazója Kovásznay Zsigmond volt (komondor) majd Buzzi Géza Félix (komondor, kuvasz, puli, 1905). Raitsits inkább a tenyésztési alappopuláció összegyűjtésén és a tenyésztés szervezésén fáradozott. Ennek ellenére a tenyészcél a mai napig nincsen kielégítő pontossággal kialakítva és demonstrálva. Ez felesleges vitákhoz, félreértésekhez, félremagyarázásokhoz és a tenyésztési taktika bizonytalanságához vezet. Közvetve pedig elősegíti a klubélet bomlasztását.

Az 1950-es évek végén szerfölött heterogén komondor, kuvasz és puli, továbbá rövidszőrű magyar vizsla populáció állt a magyar kutyafajtákat rekonstruálni szándékozóknak nem a rendelkezésre, hiszen a kutyák egyes emberek tulajdonában voltak. A kutyatartók és tenyésztők egybetartását a Magyar Kutyatenyésztők Országos Egyesülete akkor nem volt képes biztosítani, a személyes áskálódások, feljelentgetések az Egyesület önállóságának a felfüggesztéséhez és miniszteri biztos kinevezéséhez vezettek. A tagság mind a Magyarfajta kutyák Szakosztályában mind a Vadászkutyák Szakosztályában megfogyatkozott, aki megunta a rossz hangulatot, egyszerűen elmaradt az egyesülettől. Sajnos ilyen esetben mindig a legkiegyensúlyozottabb, szakmailag és emberileg a legértékesebb tagok kedvét lehet leghamarabb szegni. Én magam 1957-ben a pulim és annak tenyésztője Répássyné Simon Kata révén kerültem az éppen foszladozó Magyar Szakosztályba és az ott történtektől hamar elment a kedvem.

Amikor kedves öreg barátom Straskraba László felkért a Magyar Szakosztály vezetésére, bár arra Dr.Abonyi Lajos is noszogatott, átgondolva feladatokat, igencsak húzódoztam a vállalkozástól, amely számomra csakis hátrányokkal járhatott. (A munkahelyemen hátránnyal járt). Az alapvető probléma az volt, hogy hogyan lehet a Szakosztály vezetőségéből a bomlasztó, intrikus elemeket kirekeszteni és a klubműködést szakmailag értékessé tenni. Bizonyos volt, hogy a vezetőségnek előbb-utóbb minden tenyésztővel kisebb-nagyobb konfliktusa fog támadni az aktuális tenyészcél kijelölése miatt és az ilyen konfliktusokat barátian, lehetően belátást keltve, de igen határozottan már csírájában el kell fojtani. Ez egyesekben ellenkezést fog kiváltani. Várható volt, hogy a Szakosztály vezetése és az Egyesület vezetése, valamint a Bírói Testület között is jelentkeznek majd érdekellentétekből eredő feszültségek sőt konfliktusok és ezeknek a kivédése a hatalmi különbségek miatt várhatóan nehéz lesz. Az aggályok, amelyeknek átgondolása a felkészülésre hasznosnak bizonyult, sajnos többszörösen igazolódtak. Persze voltak reménykeltő alapok is, volt olyan tagság, amely valóban szerette volna az áldatlan állapotokat megszüntetni és magát a klubban jól érezni.

A kellő szakmai áttekintés megszerzésére mindenekelőtt áttanulmányoztam az akkor hozzáférhető kynológiai irodalmat. Ebben főként Orlay Ilonka (valaha Raitsits titkárnője), Dr.Abonyi Lajos (Raistsits asszisztense), Dr.Bajza Jenő (a Kárpáti Vadász volt szerkesztője, erdélyi kopó, magyar agár), Dr.Márki-Müller Iván (aki Dr.Anghi Csabával együtt Raitsits Emil kynológiai asszisztenciájához tartozott, kuvasz), id.Jilly Bertalan (vizsla és kotorék), Dr.Kotoff Olivér (kiképzés), Barotányi Ferenc (német juhászkutya), Dr.Bakos István (puli), Kalmár Miklós (pumi, tacskó) készségesen állottak rendelkezésemre ahhoz, hogy rendszeresen meglátogatva őket részletesen kikérdezzem őket a nézeteikről és a tapasztalataikról, amelyeket azután az irodalom tanulmányozása és további nézetek, Nagy Sára (puli), Kovács Antal (kuvasz), Deák Orbán (komondor), Dr.Erna Mohr (Hamburg), Dr.Schneider-Leyer (Sigmaringen), Dr.Komáromy László (puli-pumi), Dr.Ócsag Imre (állattenyésztés), Dr.Bordács Imre (puli) és persze a lassan kialakuló saját nézetcsirákkal bizonyos átfogó ismeretekké gyúrtam össze, ami már adott szakmai alapot a Szakosztály vezetéséhez. (Anghi Csaba, akkor az állatkert igazgatója nem volt hajlandó segítséget nyújtani, mondván, hogy ő hivatásszerűen foglalkozik kynológiával. Tőle így nem sokat tanultam, csak azt vettem észre, hogy a könyve a hivatkozásokban nem megbízható). A szakmai-irodalmi alapokat kétségtelenül Raitsits Emil könyve (ellenőriztem!) és az általa az 1934-ben bekövetkezett haláláig szerkesztett kutyás újságok nyújtották, amelyekhez először Répássyné, majd Orlay Ilonka és Dr.Abonyi Lajos jóvoltából kölcsönként hozzájutottam. Elkerülhetetlen volt a magyar kutyafajták külföldi rokonfajtáinak a tanulmányozása is, eközben bizonyos mozgalmakat a kérdezősködésem máshol is megindított illetve lendületbe hozott (sarplaninac, hrvatskaja ovtsarka, slovenski cuvac, polski owczarek nizinny, owczarek podhalanski, sőt itthon a kaukázusi juhászkutya). (Pavlovich, Lubomyr Smiczynski). Igen jó baráti kapcsolatom épült ki a Klub für Ungarische Hirtenhunde vezetőivel és a kölcsönös kynológiai eszmefuttatások mindkét fél számára hasznosak voltak. (Martha Schleu, Alfriede Marioth).

Ezeken az alapokon próbálkoztam meg a magyar kutyafajták rekonstrukciója iránt az érdeklődést felkelteni. Örömmel tölt el, hogy sikerült a pumi (Katona Viktorné), a mudi, a drótszőrű magyar vizsla, a rövidlábú és a magaslábú erdélyi kopó (Fodor Tamás, de csak egy átmeneti alakú erdélyi kopó a mostani) és a magyar agár iránt az érdeklődést eredményesen felkelteni. Kezdettől fogva világos volt, hogy a rekonstrukciónak a fajta előnyeit kell kidomborítania és nem szabad olyan fajtaváltozatot kialakítani, amelyeknek a mai körülmények között a létfeltételei hiányoznak és olyat sem, amelynek a tenyészcélja valamelyik rokonfajta tenyészcéljával azonos. Ilyen probléma a kuvasznál és a mudinál, továbbá az erdélyi kopónál és a magyar agárnál áll fenn. Újabban aggódva nézem a délorosz pásztorkutyák importját és a komondorral való keveredés veszélyét, és mudi tenyészcéljának a hibás kitűzését.

A magyar kutyafajták múltjában az egyedek hasznosíthatósága volt a fő válogatási szempont. A kistestű terelőkutyák elsősorban a juhász kényelmét szolgálták, a nagytestű pásztorkutyák pedig elsősorban védelmi feladatot láttak el. A vizslának, mint madarászkutyának, a vad megállása volt a feladata, a vadban szegény erdélyi hegyekben egy-két kopóval hajtottak, és az agarat pedig konyhai nyúl fogására használták. A tulajdonosnak mindegy volt, hogy milyen a kutyája külleme. A felhasználás érdekében tenyésztettek és válogattak. A mudi a finomgyapjas birkánál az apró fogazata miatt lett kedveltebb, mint a birkát törő puli, rackajuhoz hajtottak komondorral is ha azok csak a méretbeli tekintélynek nem szegültek ellen, a kuvasznak pedig olyan vadnak kellett lennie, hogy még a gazda is csak nehezen fékezhesse ha a közelítőt szét akarná tépni. A kutyák bizony majd mind keverékek voltak és a keveredésnek csak a távolságokkal való elhatároltság állított némi akadályt. Tisztavérben való komondortenyésztés csak Kovásznay Zsigmond üllői gazdaságában folyt az 1840-es évek óta, máshol a komondor és a kuvasz keveredett és az egyedek hol ide hol oda hasadva mutattak inkább komondort vagy kuvaszt. Raitsits még 1914 körül sem talált tipikus pulit csak valami puli-pumi-mudi+x keverékeket. A rövidszőrű magyar vizslának jó néhány pointer felmenője volt, nem beszélve a drótszőrűről amelybe szándékos sporttenyésztő keverte a szettert és a drótos német vizslát. Az agara gyorsaságát, aki tehette greyhounddal javította, stb.

Ezek felhasználási célra kiváló állatok mai szemmel nézve, a küllemükben bizony eléggé rondák voltak, amit még a fül és farok csonkolása, a gondozatlanság még fokozott. A magyar kutyafajtákról nem maradt fenn jó állatfestő által készített kép, de elsőrangú mesterek által festett külföldi vadász és luxusebek képei alapján következtethetünk a küllemet illető igények változására. Persze, aki azt állítja, hogy ott ült a Vereckei szoros peremén akkor, amikor Árpád apánk népe behajtotta négylábú javait az ősi magyar kutyák segítségével, azzal nehéz vitába szállni e kutyák fizimiskáját illetően.

Ilyen anyagból indították el lelkes emberek a sporttenyésztést, amelyet rögtön a kezdettől nagyszájú hozzá nem értők és szenvedélyes intrikusok akadályoztak, nem beszélve a két világháború okozta nehézségekről. Amit mi fajtarekonstrukciónak nevezünk, az olyan fajtaváltozat kitenyésztése, amely beleillik a létfenntartását nyújtó környezetbe. A kutyáknak a szomszédok által elviselhetőknek kell lennie, nem ugathatnak minden rezzenésre, nem téphetik szét a belépőt és a postást, kézbentarthatóknak kell lenniük, távolról érkező parancsra is engedelmeseknek kell lenniük. Legyenek tisztán tarthatóak, gondozhatók és gondozásuk ne kívánjon aránytalanul nagy időráfordítást. Elégítsék ki az esztétikai igényeket és viselkedésükkel a gazdáik társigényét. Mindehhez még különböző egészségügyi, tenyésztési és tenyészthetőségi kívánalmak is járulnak…

Balássy Zoltán